Két szerelmes katicabogár meséje

Egyszer volt, hol nem volt, egy napsütötte kertben, ahol a virágok színes szőnyegként borították a földet, élt két pöttöm katicabogár, Kati és Kokó. Kati ragyogó piros páncélján hét fekete petty díszelgett, amit ő büszkén viselt, mint egy elegáns báliruhát. Kokó, a kissé szeleburdi fiú katicabogár, csak öt pettnyel hencegett, de a szíve olyan nagy volt, hogy az egész kertet bevilágította, különösen, ha Katira nézett.

Kati és Kokó a kert legnagyobb rózsabokrán találkoztak először, egy májusi reggelen, amikor a harmat még gyöngyözött a leveleken. Kati éppen egy levéltetűt reggelizett, amikor Kokó ügyetlenül leszállt mellé, és majdnem felborította a rózsa levelét. „Bocsánat, kisasszony, de a szárnyaim ma valahogy táncolni akarnak!” – mondta nevetve. Kati először csak egy szigorú pillantást vetett rá, de Kokó ostoba mosolya olyan ellenállhatatlan volt, hogy hamarosan együtt kacagtak.

Attól a naptól fogva elválaszthatatlanok lettek. Minden reggel együtt indultak kalandra a kertben. Kati imádta a kamillavirágok selymes szirmait, ahol naphosszat napozhatott, míg Kokó a pitypangok bolyhos fejeit szerette, mert onnan messzire tudott ugrani, hogy lenyűgözze szerelmét. „Nézd, Kati, én vagyok a kert legbátrabb katicája!” – kiáltotta, miközben egy különösen nagy ugrás után egy szamócalevélen landolt, fejjel lefelé. Kati csak nevetett, és odarepült, hogy egy apró csókkal „megmentse” a fiút.

Egy nap azonban a kertben vihar közeledett. A szél vadul fújta a leveleket, és az esőcseppek, mint óriási gyöngyök, zuhantak az égből. Kati és Kokó egy margaréta szirma alá bújtak, de a szél majdnem elsodorta őket. „Kokó, mi lesz most?” – kérdezte Kati aggódva, szárnyait szorosan összehúzva. Kokó, bár maga is félt, bátran kihúzta magát. „Ne félj, szerelmem, én megvédelek! Keressünk egy biztonságos helyet!” Egy közeli levél alatt találtak menedéket, ahol egy vén csiga, Csuszella lakott. Csuszella morcosan nézett rájuk, de aztán megenyhült, és megengedte, hogy a háza alatt meghúzódjanak.

Amíg a vihar dühöngött, Kati és Kokó szorosan egymáshoz bújtak, és halkan meséltek egymásnak. Kati elárulta, hogy mindig is arról álmodozott, hogy egy napon elrepül a kert végében lévő tündérrózsás tóra, ahol a holdfény ezüstösen csillog. Kokó, hogy felvidítsa, megígérte: „Ha a vihar elvonul, együtt repülünk oda, és táncolunk a tündérrózsákon!” Kati szeme felragyogott, és a vihar már nem is tűnt olyan ijesztőnek.

Másnap, amikor a nap újra kisütött, Kati és Kokó valóra váltották az álmot. A tündérrózsás tóhoz repültek, ahol a víz tükre olyan tiszta volt, hogy a csillagokat is látták benne, pedig még nappal volt. Egy hatalmas tündérrózsa levelén landoltak, és ott, a szirmok ölelésében, együtt táncoltak, szárnyaikat összekulcsolva. A kert többi lakója – a méhecskék, a pillangók és még Csuszella, a csiga is – titkon figyelte őket, és mind egyetértettek: ilyen szerelmes párt még nem látott a kert.

Kati és Kokó azóta is a rózsabokron élnek, pettyeik ugyanolyan fényesen ragyognak, mint az első napon. Minden este, amikor a nap lebukik, egy levélre másznak, és egymás szemébe nézve suttogják: „Te vagy a legfényesebb petty az életemben.” És ha a kertben jársz, és két katicabogarat látsz, akik szorosan egymás mellett repülnek, tudd, hogy Kati és Kokó azok, akiknek a szerelme még a viharokat is legyőzi.

Kép forrása: pixabay.com